Martin Pistorius Dél-Afrikában élt szüleivel és teljesen egészséges gyerek volt, mígnem rosszul lett.
Az orvosai fertőző agyhártyagyulladásra gyanakodtak, amit egy baktérium okoz. Martin kómába esett és az orvosai azt javasolták a szülőknek, hogy vigyék haza, hogy szerettei körében haljon meg.
Martin nem adta fel, a szülei pedig önfeláldozóan ápolták. Idővel minden nap elvitték reggel egy napközi otthonba, ahol estig gondját viselték a fiúnak.
“Otthon megetettük, ágyba tettük, és felhúztam az ébresztőórát két órával későbbre, hogy felkeljek és a másik oldalára fordítsam, hogy ne feküdje magát sebesre” –mondta később Rodney, az apa.
Így teltek el évek, anélkül, hogy bármi jele lett volna Martin gyógyulásának. De a fiú bár kívülről egy öntudatlan testnek tűnt, a kómába esés után 2 évvel már mindent fel tudott fogni maga körül, de jelezni nem tudott. „Az egy nagyon sötét hely volt” –írja a könyvében az akkori állapotáról.
A kóma fogságában, egyedül csak a gondolatai voltak, amelyek folyton visszatértek: „Így fogom eltölteni az életem hátralévő részét? Nem ment meg senki? Senki sem fog megérinteni, szeretni?”
Amikor az anyja jó szándékból a halálát akarta, rájött, hogy a negatív gondolatoktól meg kell szabadulnia és csak a pozitívakra szabad figyelni. Martin elkezdte megérteni az anyja gondjait és csalódottságát. Milyen mikor egy egészséges fiú helyett minden nap egy emberi roncsot lát. A sötétség pedig napról napra oszlani kezdett odabent.
Martin a kómában fekve célokat tűzött ki maga elé. Az otthonban minden nap leültették a tv elé, ahol egész nap ugyanaz a sorozat ment, amit elég hamar meg is gyűlölt. De közben figyelte a nap járását, az árnyékokat, megtanulta mikor van vége egy résznek és mikor jönnek érte a szülei.
Lassan pedig a teste is változni kezdett az elméjével együtt. Egy idő után reagált a tesztekre, fel tudta ismerni a tárgyakat és követni a szemével. Fizikailag egyre erősebb lett és már a kerekesszékbe is ülhetett.