A Zootropolis egy kellemes csalódás, amin a felnőttek és gyerekek egyaránt jól szórakozhatnak! Ha családi estét szervezel némi filmezéssel, ezt a remekművet ne hagyd ki!
Byron Howard (Aranyhaj és a nagy gubanc) és Rich Moore (Rontó Ralph) rendezőpárosa, valamint a veterán írókból és animátorokból álló úgynevezett sztori tröszt egy olyan élő-lélegző világot hozott létre, melyet nem egyszerűen benépesítenek az állatok, hanem megélnek, kiélnek és átélnek, mintha csak a világ legizgalmasabb metropoliszát emelték volna a 23. hatványra.
És ahelyett, hogy belegondolnál abba, hogy a Zootropolisban élő állatok – főleg a ragadozók – vajon mivel táplálkoznak, csont nélkül elfogadod, hogy ez a varázslatos világ nem csupán működik, de remek karaktereket termel ki magából, és aktív résztvevője is a történéseknek.
Bevallom, féltem a film első 5 perce alatt, mert leadják a kötelező szájbarágást, amit ilyenkor tudni kell, hiszen az egyszeri néző naiv, és nem tudja, hogyan működik a világ, miért nem eszik meg egymást ezek az állatok. Szerencsére ez a jelenet nem tart néhány percnél tovább, majd
elegánsan gördül tovább a történetfolyam egyre ötletesebb irányba.
A film nagyon nagy erénye, hogy a felnőtteket és a gyermekeket is egyaránt szórakoztatja.
Kevés animációs filmről mondható ez el manapság, mert a legtöbb hasonló film túlságosan is a kicsiknek szól, és a szülők a moziban csak vakarják a fejüket az egyáltalán nem nekik való filmek alatt.
Itt azonban sok a poén, ráadásul univerzálisak, a legtöbb nem korhoz kötött, így egy öt éves éppen annyira fogja viccesnek találni, mint egy 40 éves.
A film talán egyik – ha nem – legviccesebb jelenete az egy Lajhárhoz kapcsolódik. Ha már Lajhár, fontos megemlíteni, hogy a film rengeteg érdekes mellékszereplővel operál, egyik sem sablonos, vagy kétdimenziós.
Maga Zootropolis hihetően és ötletesen van felépítve a filmben, ami külön piros pont. Az ember szinte elhiszi, hogy létezhet ez a mesebeli város.
A történet az egyedüli, ahol kicsit talán bátrabbak lehettek volna a készítők. Judy Hopps, a nyúl és Nick Wilde, a róka tökéletes ellentétei egymásnak: míg az előbbi megpróbál kitűnni a tömegből, mást tenni, mint amire faja rendeltetett, addig az utóbbi mindent megtesz annak érdekében, hogy megfeleljen a neki támasztott prekoncepcióknak.
Míg a nyulak leginkább földművelésből élnek, Judy arról álmodozik, hogy egy nap rendőr lesz, és ezért tengernyi előítéleten verekszi át magát.
Vele szemben Nick inkább azért küzd, hogy a “ravasz róka” képnek megfelelően piti szélhámosságokból tartsa fenn magát, pedig alapvetően többre hivatott.
Kapunk tehát egy mély, bújtatott társadalom kritikát is, ami a film erényévé válik a játékidő alatt. A nyomozós szál azonban – szerintem – nem tartogatott túl nagy meglepetéseket, és ami egy picit még bosszantó is lehet, hogy a krimibe illő szálak olyan hirtelen, és olyan furcsán vannak elvarrva, mintha kapkodtak volna a forgatókönyvírók. Mintha csak azért lett volna vége, hogy a filmnek is vége legyen. Legalábbis ez az érzésem volt, a film végeztével.
Ami még hatalmas pozitívum volt a filmben, és hozzátett a nagy egészhez, az a film egyik betétdala.
Shakira “Try Everything” című dala megfűszerezi az amúgy is igen egyedi ízvilágúra sikerült filmet, és feladja rá a koronát.
Összességében azonban semmilyen komolyabb negatívumot nem tudnék a film elé felsorakoztatni, helyette annál több pozitívumot.
Az idei év, de talán az utóbbi évek legjobb animációs filmje, mely ha képesek vagyunk mögé látni, komoly mondanivalóval is rendelkezik az emberekről, az előítéletekről és a küzdeni akarásról.