Újra dívik a mozikban a szerethető antihősök karaktere ( pl. Birdman, St. Vincent, A galaxis őrzői stb.), ennek egyik újabb példáját láthatjuk az Eddie, a sas című filmben is. Az irreális szuperképességek helyett sokkal hitelesebb és elérhetőbb tulajdonsággal megáldott Eddie megmutatja, mire képes a kitartás, a hit, az akaraterő és a bizalom.
Az Eddie, a sas az a típusú film, amiről szinte majdnem mindent elöljáróban feltár az előzetese. Ez jelen esetben nem baj, hiszen nem is a sztori eredetiségén van a lényeg, illetve az amúgy is ismeretes, lévén, hogy az első angol olimpiai síugró, Eddie Edwards igaz történetén alapszik, kinek – a film szerint – csupán némileg van több tehetsége a téli sportokhoz, mint nekem. Ennek ellenére hősünk fejébe veszi, hogy ő bizony kijut az 1988-as téli olimpiára, Calgary-ba.
Több okból is érdekelt a film, először is mindig kíváncsivá tesz, hogy sokak kedvenc farkasa, pontosabban rozsomákja, mit kezd magával az X-Men sorozat macsó szuperhőse után, másrészt érdeklődve vártam, hogyan kerekítenek vígjátékot a társadalomban lúzer szerepet betöltő Eddie sztorijából anélkül, hogy degradálnák őt. Örömömre a sportolót nem egy szerencsés flótásnak ábrázolja a film, hanem egy a küzdelemre, fejlődésre vágyó, végletekig elszánt, ám mégis esetlen karakternek, aki teljes szívvel képes átélni legapróbb sikereit is, mely saját univerzumában önmaga csúcsteljesítménye.
Hugh Jackman macsó karakterét nemhogy nem igyekeznek a készítők lemosni, hanem a végletekig ki is élezik azt, egy a 90 m-es pályáról való lesiklását bemutató jelenetben, ami az übermacsóság csillagokba kilőtt netovábbja. Ennyire a szatíra és a női lábakat remegtető léc határán egyensúlyozó jelenetet nem tudom láttam-e valaha. Női szemmel: ha másért nem is lenne érdemes, csak emiatt javallanám megnézni az egész filmet.
Persze tagadhatatlanul jól áll neki ez a szerepkör és bár a színészi játék során igyekezett árnyaltabb megoldásokra törekedni, azért a végeredmény nem lett túl meggyőző, nem kimondottan lépte meg önmagát.
Taron Egerton figyelemfelkeltően professzionális alakítással formálja meg az elhivatott, ám kedvesen infantilis sportoló karakterét.
A dramaturgiai modell elég sablonosnak mondható, a cselekményen nem fogjuk lerágni a körmünket, mégis magával ragad a főhős bája és állhatatossága. A film egész és egyben van, mindez egy kiváló, korhű 80-as évekbeli, gáz sérós hangulatot idéző, erős retró miliőben.
Mindent összevetve egy nagyon szerethető, önbizalmat röptető, grandiózus történetet láthatunk a kitartásról és a hitről, aminek kivételes hitelt ad az életből vett adaptáció.
Ötletem: tunkoljatok popcornt a salsa szószba, mozi után üljetek be valahova beszélgetni a filmről. Az mindig szuper. Gondolj bele, te mit érhetnél el, ha mindent megtennél érte?